Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pintér ház

A Szülői-ház vételének a története: Pintér János, Börzsönyi u. 21.

Vétel: 1922. December 22.
Különös történet volt a ház eladása és a vétele is.
 
A ház tulajdonosa egy házaspár, akik fiukkal és menyükkel laktak együtt.
Történt egyszer, hogy a Szülők elutaztak otthonról és csak a fiatalok maradtak odahaza. Idővel hazaérkeztek a szülők, akik zárt lakást találtak. Kulcsukkal nem tudtak bemenni a lakásba és észrevették, hogy a kulcs belülről benne van a zárban. Valószínű, hogy a kapcsolat nem lehetett a legjobb a Család-tagokkal, mert a Szülők azonnal lementek az ügyvédhez, Dr. Révész Mihályhoz, hogy lakásukat itt, most azonnal felajánlják eladásra. Ilyenkor úgy volt ott a jogi szokás, hogy az ügyvéd meghirdeti eladásra: árverést tűzött ki a ház eladására. A szülők külön kérése volt, hogy „úgy, ahogy van a lakás, eladó”. Ez azt jelentette, hogy onnan semmit nem lehetett kihozni. Jött az ügyvéd és lepecsételt mindent, de közben kiderült, hogy előbb ki kellett engedni a „bennrekedteket”, táska kabát ékszer, minden nélkül. Ami benn volt a lakásban, a tulajdonos birtokát képezte.
Ez az esemény megtörtént és az Édesanyám nővére és férje, árverés előtt meg tudták és bejelentkeztek vételre. Az Ügyvéd közölte, lehet, ha egy bizonyos időig meg hozzák a „foglalót”. Sógorom hazautazott (már) Szlovákiába, a szülőfalujába, pénzért, meg is hozta.
A vételi árat, viszont nem tudták kifizetni, amiben jogilag megegyeztek, újabb haladékot kértek, de ez nem volt lehetséges.
A foglalót nem kapták vissza.
Ezt meg tudták az én Szüleim, akik 1920-ban esküdtek, ez pedig 1922-ben történt. Nagyon vágyott gyerekkora óta Édesanyám erre a házra, mert Velük szemben volt (van) a ház.
Édesapám azonnal hazautazott, a szülőfalujába, Akkor már Szlovákiába: Pereszlénybe. Szülei életében eladta öröksége részét, amit a nővére és annak férje meg is vettek, mert a Szülőket féltették az idegen tulajdonos jogaitól. Nagyon jól jegyezték a Koronát Zürichben, a tőzsdén és hozta is haza a pénzt, az örökség, amit a szülei adtak.
Meg volt a foglaló.
Törvényes határidőre Édesapám letette a ház árát is. Édesapám tiszthelyettesként szolgálta a hazát, a vámosmikolai Vámőrségen, amelyből később laktanya lett: Határőrség. Minden anyagi, jogi feltételnek megfeleltek, így 1922. December havában Dr. Révész Mihállyal meg kötötték az adásvételi szerződést. A házat megvették.
A két testvér közt, évekig rosszviszony alakult ki, követelték Szüleimtől a „foglaló árát” mondván, hogy azt az Ügyvéd az új tulajdonosnak beszámította. Kérték az
Ügyvédtől is. Hát magyarázatot kaptak. Bele kellett nyugodniuk, de a Szüleim évekig vegzálták, hogy adják vissza a foglalót. Nem kapták vissza. Valahogy megértette az ügyvég velük, hogy foglalót nem adnak vissza sehol. Ez biztosíték. Még üzletben sem, nem ügyvédtől. Kibékültek. Halálukig, míg tiszta volt a tudatuk, fájt nekik a tudatlanságuk ára.
A történet itt véget is ért egyrészt, másrész folytatódott az Édesapám rokonainál, akik átvették a testvértől a részt. Hogy túl sokat fizettek a házért. Ez akkor derült ki, amikor a Nagyszüleim meghaltak és a ház eladásra került, kevesebbet kaptak érte, mint amit Ők fizettek érte.
Ők nem tőzsdei áron adták el. Valamit később én meghallottam a rokonomtól (a pereszlényi lakosú unokatestvéremtől, hogy szóbeli egyezséggel adták el és, amikor fizetni kellett, nem annyit kaptak, mint amennyiben megegyeztek. Ezt már nincs módomban visszakérdezni, de el tudom képzelni. Valamikor az adott- szónak nagyobb volt a tekintélye, mint az írásnak.
Ez az emberek közt így volt, de nem a jogban és a szerződésekben.
Egy életen át meg maradt (belső) harag, de nem a testvérek közt, csak az utódok közt.
Így ért véget a házeladás története.